Régen találkoztunk… Láttad a szorgos, óvodás kezek által készített rajzokat, és virágkoszorút, amit húsvétkor vittünk Neked?
Emlékszel, már egyetemista koromban álmodoztam valamifajta varázslatról, ami lehetővé tenné, hogy találkozzak Veled, aki éppen velem egykorú vagy? Nem az anyukámra voltam kíváncsi, hanem a lányra, aki éppen neki vágott a világnak. Mindig érdekelt, milyen voltál húsz évesen, amikor eldöntötted, hogy mi leszel, amikor társat választottál, amikor felvállaltad, hogy az anyósodékkal fogsz élni, amikor a kor szokása szerint szültél 2 gyereket. Milyen gondolataid voltak? Hogyan hoztad a döntéseidet? Sajnos, nem vagyok huszonéves, így erről a találkozásról már lemaradtam.
Ha most ülnénk egymással szemben, és egészen biztos vagyok benne, hogy kávéznánk. Neked már egyetemista és középiskolás gyerekeid vannak, nekem két ovis. Látnád, hogy találtam társat és szültem két gyereket. Tudom, mennyire féltettél, hogy nekem ez nem adatik meg. Beszélgetnénk és én elmesélném, hogy már mennyi mindent tudok, amire tanítottál. Igyekszem, hogy én is olyan jó társ, háziasszony és anyuka legyek, mint amilyen Te vagy. Tudok háztartást vezetni, főzni, gondoskodni a körülöttem élőkről és meleg otthont teremteni a szeretteimnek. Persze soha nem leszek olyan gyors és precíz, mint Te, hiszen egészen más karakterek vagyunk. De hidd el, igyekszem! 🙂
Álmomban igazán mély kérdésekről is beszélgetünk úgy, ahogyan azt a valós életben szinte soha sem tettük. Az igazán lényeges dolgokról…
Tudom, hogy nagyon szerettél, de valahogy mégsem találtuk meg az utat egymáshoz.
Ez nem csak rajtad múlott, volt idő, hogy én is elzárkóztam. Később, amikor már szerettem volna nyitni, és felnőttként, bizalmasan beszélgetni Veled, már késő volt. Ahogyan a betegség elhatalmasodott, úgy zárkóztál egyre jobban magadba. Nem tudtunk beszélni a helyzetről, az érzéseinkről, a félelmeinkről. Hoztál egy döntést, amit tiszteletben tartottunk és így akaratlanul is részesei lettünk egy színjátéknak. Nem akartad, hogy tudjuk, mi a pontos diagnózis. Tudom, hogy még ebben a végső állapotban is bennünket akartál megvédeni a fájdalomtól.
Mi tudtunk a rákról, de játszottuk a szerepünket. Elmentél és maradt sok-sok megválaszolatlan kérdés…
Nem akarom, hogy a gyerekeim ezt érezzék, ezt a hiányt. Azt szeretném, ha igazán ismernének. Ha tudnák, hogy mit szeretek, hogy mitől félek, hogy hogyan gondolkodom a világról és magamról. Milyen vagyok, amikor örülök és amikor szomorú vagyok. Tudom, nem egyszerű feladatot választottam. 🙂
Minden mást nagyon köszönök!
Vigyázz magadra, puszi!
Ui: Szurkolj nekem, hogy sikerüljön!:)
Ismertem Őt, szerintem büszke lenne Rád! 🙂
Ez csodálatos írás 🙂 <3